A híres cseremisz származású finnugor festő, Arvisura Cserezár nemigen küzdött alkotói válsággal. Szorgos mesteremberként gyártotta a műanyag ablakok gyér fényével megvilágított alagsori lakásban az aktokat, nem volt hozzá szüksége sem modellre, sem ihletre, ecsetje nyomán engedelmesen gömbölyödtek a női idomok. Évente két-három alkalommal mégis elővette valami gyorsan múló lelki nyavalya, amikor képtelen volt dolgozni. Felesége hiába nógatta, ő csak állt a festőállványa előtt, mint akinek arra sincs ereje, hogy megemelje a kezét. Másnap már hozzá sem fogott a munkájához, inkább olvasott, benézett a sakk-klubba, aztán teátrálisan bejelentette, mintha valami nagy felfedezést tett volna, hogy elmegy skiccelni a vadkörtefa alá.
Este összepakolta a dobozát, és másnap reggel már vonaton ült, hogy másfél órányi utazás és még ugyanannyi gyaloglás után megérkezzen kedvenc fiatalkori kirándulóhelyére. Ki kinézett az ablak nyílászáró szerkezetén, várta, hogy a Táj megérkezzen. A réten lehevert a közepén magányosan álló terebélyes vadkörtefa alá, nézte az eget és nézte a lombot, tekintetét végigvitte a folyó völgyében egymásra magasodó messzi dombok ívén, hallgatta a patak csobogását és a madarak csicsergését. Aztán kelletlenül kinyitotta dobozát, készített pár szénrajzot. Kellőképpen feltöltötte testét és lelkét a hatékony semmivel, akkor felkerekedett, átvágott a réten a szederrel benőtt domboldalig vagy lesétált a folyóhoz, tavasszal barkaágat vágott, nyáron pipacsot, mályvát, levendulát, varádicsot szedett, ősszel kék iringót, szamártövist tépett. Volt, hogy gombát talált, kökényt, galagonyát, somot gyűjtött; a vadkörtefa vackorjából is hozott mindig kóstolót a gyerekeknek, akik az alagsori rovásírásos ősi Arvisura mítosz üvegén kilesve alig várték, hogy alkotói válságából hazaérkezzen